VESZTESÉG ÉS ÖNUTÁLAT - HOGYAN NE KAPCSOLÓDJ ÖNMAGADDAL

Az önmegkérdőjelezés, az önkritika, az önbecsmérlő gondolatok, az elhúzódó önsajnálat még csak az enyhébb és elviselhetőbb fokozatai az önmagunktól való eltávolodásnak. Ettől sokkal keserűbb és kilátástalanabb lelkiállapot például az önszabotázs, az önbüntetés, az önmegbetegítés és az önpusztítás. Igen tapasztalt vagyok én ebben. Korányi Mariann írása.

Engem is érnek veszteségek és van, hogy kudarc kíséri a napjaimat. Ez természetes és emberi. Ezt nagyon nehéz bevallanom magamnak és még nehezebb beszélni róla. A legnagyobb veszteségélményem, hogy ma már nem tudom megvenni azt a budapesti lakást magamnak, amit terveztem, úgy felmentek az ingatlanárak. Bár tudatosan döntöttem úgy, hogy az átképzésemet finanszírozom, még most is van olyan gondolatom, hogy anyagi szempontból óriási veszteséggel váltam meg a budapesti, belvárosi lakásomtól 2014-ben. 20 évi munkám eredménye odaveszett. Most is nehéz rágondolni. Még akkor is ha a kudarcra, mint tanulási folyamatra tekintek és értékelem a lehetőségeket a fejlődésre, amit az új tanulmányaim és az önismeret által kaptam. Tudatos döntésem az is, hogy nem akarok hitelt felvenni emiatt.

Sokszor mondja a Belső Kritikusom: lúzer vagy, csinálhattad volna jobban is. Átképzés mellett a lakás is megmaradhatott volna. Belső békétlenséget, lelki fájdalmat, szégyent és bűntudatot még most is érzek, mikor erre gondolok. Sokszor dühös is vagyok. 

Megkérdőjelezem magam, erős önkritikával, lebecsülöm magam, hogy lehettem ekkora rövidlátó a döntésemben. Más kérdés, hogy ilyenkor megvan az önreflexiós módszerem, amivel kiállok a döntésemért, hogy a tanulást választottam és nem a lakást. Emlékeztetem magam, mekkora örömöt ad az új hivatásom, mennyit fejlődtem, szeretek Miskolcon élni és dolgozni. Megbocsátom magamnak, hogy nem voltam elég körültekintő és óvatos az ingatlanpiaci változásokat érintően, nem törekedtem a biztonságra, kockáztattam, nem vettem meg rögtön a kisebb lakást az eladás után.

Mégis, ott bújkál bennem a kisördög: nem pusztán önámítás-e vagy megmagyarázás-e mindez, hogy elviselhetőbb legyen a veszteség? Egy adu ásszal zárom rövidre ilyenkor. megkérdezem újra és újra magamtól, mit  választanék most: itt a tervezett budapesti kisebb lakás vagy a sok tudás és tapasztalás élmény, amit a legutóbbi 7 évben szereztem, melyiket választanám? És még soha nem választottam a lakást. Önsajnálat még mindig van bennem. Nem túl sok, de van. Együttérzek magammal. Remélem, hogy ez az együttérzés a sajnálkozással nem húzódik el még hosszabban és átfordul belenyugvásba majd később cselekvésbe. Nem a budapesti lakás elvesztése – abba bele sem gondolok már, hogy ma mennyit érne, ha megtartom a nagyobb lakásom – a legfőbb kérdésem, hanem, hogy a jelenlegi helyzetemben mit tudok tenni magamért? Akarok-e tényleg visszamenni Budapestre vagy itt maradok…?

Azért jöttem egy nem lezárt veszteségfeldolgozó folyamatommal példaként, hogy lásd, mennyi napi önmunka van az elszenvedett veszteség utáni lelki béke helyreállításában.